Az ördögre kacsintva
Sajnálom az orrom, a hajam, hogy nem hosszabb, vagy rövidebb, sajnálom, hogy én csak én vagyok, majdnem az, de csak majdnem.
Biztos vagyok benne, hogy mindenkit ért már kritika. Ez egy olyan kikerülhetetlen dolog. Ha szerencséd van, a sors megáldott egy "tökéletes" családdal, ami csupa szeretet és megértés. Ha meg nincs, akkor már onnan kapod is az elsőt. Hogy bamba vagy, hogy dagi vagy, hogy göndör hajú vagy, holott egyenesnek kéne lenni. Ha a családtól nem is kaptál, azért elég sok más opció is szembe jön veled viszonylag hamar. Valahol biztosan lesz egy tanítónéni, aki majd azt mondja, hogy túl lassan olvasol, vagy nem rajzolsz elég szépen. Aztán halad az idő, és ha más nem, a kortársak azért közlik veled, hogy ez a felső, ami most rajtad van, az mindenki szerint öregasszonyos. Pedig szerinted tök hippis. Vagy ha még ez se történt meg, akkor az első csajod/pasid egy ponton azt mondja, hogy amúgy szeret, de neki a kicsit vékonyabb, kicsit magasabb, kicsit barnább hajú, vagy kicsit kisebb orrú emberek jönnek be. De tételezzük fel, hogy ez mind kimaradt. Te meg ennek ellenére fogod magad és aláállsz a pofonnak, és csinálsz egy Facebook meg egy Instagram profilt. Na ott jobb ha tudod, hogy nincs menekvés, a kritika utolér.
Szóval kritika, de hívhatjuk bántásnak, talán találóbb is. Mert a kritika építhet, de a bántás csak rombol.
Szociálpszichológusoktól hallhattátok már ezt a kifejezést: az igazságos világba vetett hit. Én röviden úgy szoktam magyarázni, hogy a Karma tudományos megfogalmazása. Az igazságos világba vetett hit feltevése ugyanis az, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel. Hogy rossz dolgok csak a rossz emberekkel történnek. Kitérhetnék itt most az áldozat hibáztatásra, hogy ez is innen fakad, de ez a bejegyzés most nem erről szól. Tehát sok kritika és bántás is csak olyasvalakit érhet, aki sokat kritizál és bánt. Azt hiszem esetemben ezzel nem is vitatkozom, csak hát a fogadóoldalon azért mégis csak fáj.
Nem fogom tudni pontosan idézni, de az Indul a bakterházban hangzott el azt hiszem, hogy én mindig jó szándékú gyerek voltam, csak mire a szándékom végére értem rossz lett. Azt vettem észre mostanában, hogy hiába teszek valamit a legjobb szándékkal, valahogy sose lesz jó, valahogy jön a kritika. És már nem az a béna a felsőd fajta. Azon jó ideje túl vagyok. Sőt alacsonyabb, magasabb, kisebb orrú, gyorsabban olvasó vagy kevésbé bamba sem szeretnék lenni. De amikor az én egész létezésemet és jelenlétemet kritizálják meg, azon nem tudom túltenni magam. Ilyen tudok lenni, jelen pillanatban ennyi megy emberileg. És amikor egy általam barátnak minősített személy engem olyan kritikával illet, hogy ez baj, hogy én ez és ilyen vagyok, azt már nem tudom lenyelni. Hogy viccesnek szánt exhibicionista kis megjegyzésekben fogalmazom meg az önvallomásaimat és ez gáz. Hát lehet. Csak hogy ő, mint barát, mondjuk úgy, erre iratkozott fel. Ez tudható volt, hogy ilyen vagyok. Tudható, hogy sokat iszom és olyankor hülye vagyok. Hogy néha túl sok storyt posztolok az Instagramon. Hogy túltolom a bulizást. Hogy gyakran váltakoznak a szexuális partnereim. Bár ez múlt idő, komolyodom. Hogy humorral kompenzálok meg fenenagy leszaromsággal, amikor fáj. Hogy érzelmileg távolságtartó vagyok. Hogy leégetem magam 120 ember előtt, aztán nagy nehezen tovább megyek. Hogy amikor szar, 4 napig nem zuhanyzom és nem kelek fel az ágyból. Hogy amikor magányosnak érzem magam zabálok, és 15 kilót hízok félév alatt. Hogy túl sok mindenről van véleményem. Hogy néha a szó klasszikus értelmében elviselhetetlen vagyok. Hogy teszek a szabályokra. Hogy nem olvasom el a használati utasítást. Hogy önző vagyok, és magamnak való. Hogy lusta vagyok, és halogatok. Hogy borderline vagyok. Hogy nárcisztikus vagyok. Nekem ez a létezésem. Így vagyok jelen a világban, és egy biztos, ez meglepetésként nem érhet senkit. Aki közel jön, tényleg erre vállalkozik. És sok mindennel kapcsolatban eltűröm, de inkább elengedem a kritikát, a bántást. De amikor azt szólják meg, ahogy én létezem ebben a világban, azt nem. Mert ez lehet, hogy gáz, és lehet, hogy nem tetszik, de ez az enyém.
És most megkövetem magam minden olyan pillanatért, amikor én valakit a jelenlétében bántottam és a létezését kritizáltam. Mert ennek soha semmilyen körülmények között nincs helye. Az írott szónak súlya van, így ha valaha elfelejteném ezt, újra kell olvasnom e sorokat. Elgondolkodom. Tanulok.
Biztos vagyok benne, hogy mindenkit ért már kritika. Ez egy olyan kikerülhetetlen dolog. Ha szerencséd van, a sors megáldott egy "tökéletes" családdal, ami csupa szeretet és megértés. Ha meg nincs, akkor már onnan kapod is az elsőt. Hogy bamba vagy, hogy dagi vagy, hogy göndör hajú vagy, holott egyenesnek kéne lenni. Ha a családtól nem is kaptál, azért elég sok más opció is szembe jön veled viszonylag hamar. Valahol biztosan lesz egy tanítónéni, aki majd azt mondja, hogy túl lassan olvasol, vagy nem rajzolsz elég szépen. Aztán halad az idő, és ha más nem, a kortársak azért közlik veled, hogy ez a felső, ami most rajtad van, az mindenki szerint öregasszonyos. Pedig szerinted tök hippis. Vagy ha még ez se történt meg, akkor az első csajod/pasid egy ponton azt mondja, hogy amúgy szeret, de neki a kicsit vékonyabb, kicsit magasabb, kicsit barnább hajú, vagy kicsit kisebb orrú emberek jönnek be. De tételezzük fel, hogy ez mind kimaradt. Te meg ennek ellenére fogod magad és aláállsz a pofonnak, és csinálsz egy Facebook meg egy Instagram profilt. Na ott jobb ha tudod, hogy nincs menekvés, a kritika utolér.
Szóval kritika, de hívhatjuk bántásnak, talán találóbb is. Mert a kritika építhet, de a bántás csak rombol.
Szociálpszichológusoktól hallhattátok már ezt a kifejezést: az igazságos világba vetett hit. Én röviden úgy szoktam magyarázni, hogy a Karma tudományos megfogalmazása. Az igazságos világba vetett hit feltevése ugyanis az, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel. Hogy rossz dolgok csak a rossz emberekkel történnek. Kitérhetnék itt most az áldozat hibáztatásra, hogy ez is innen fakad, de ez a bejegyzés most nem erről szól. Tehát sok kritika és bántás is csak olyasvalakit érhet, aki sokat kritizál és bánt. Azt hiszem esetemben ezzel nem is vitatkozom, csak hát a fogadóoldalon azért mégis csak fáj.
Nem fogom tudni pontosan idézni, de az Indul a bakterházban hangzott el azt hiszem, hogy én mindig jó szándékú gyerek voltam, csak mire a szándékom végére értem rossz lett. Azt vettem észre mostanában, hogy hiába teszek valamit a legjobb szándékkal, valahogy sose lesz jó, valahogy jön a kritika. És már nem az a béna a felsőd fajta. Azon jó ideje túl vagyok. Sőt alacsonyabb, magasabb, kisebb orrú, gyorsabban olvasó vagy kevésbé bamba sem szeretnék lenni. De amikor az én egész létezésemet és jelenlétemet kritizálják meg, azon nem tudom túltenni magam. Ilyen tudok lenni, jelen pillanatban ennyi megy emberileg. És amikor egy általam barátnak minősített személy engem olyan kritikával illet, hogy ez baj, hogy én ez és ilyen vagyok, azt már nem tudom lenyelni. Hogy viccesnek szánt exhibicionista kis megjegyzésekben fogalmazom meg az önvallomásaimat és ez gáz. Hát lehet. Csak hogy ő, mint barát, mondjuk úgy, erre iratkozott fel. Ez tudható volt, hogy ilyen vagyok. Tudható, hogy sokat iszom és olyankor hülye vagyok. Hogy néha túl sok storyt posztolok az Instagramon. Hogy túltolom a bulizást. Hogy gyakran váltakoznak a szexuális partnereim. Bár ez múlt idő, komolyodom. Hogy humorral kompenzálok meg fenenagy leszaromsággal, amikor fáj. Hogy érzelmileg távolságtartó vagyok. Hogy leégetem magam 120 ember előtt, aztán nagy nehezen tovább megyek. Hogy amikor szar, 4 napig nem zuhanyzom és nem kelek fel az ágyból. Hogy amikor magányosnak érzem magam zabálok, és 15 kilót hízok félév alatt. Hogy túl sok mindenről van véleményem. Hogy néha a szó klasszikus értelmében elviselhetetlen vagyok. Hogy teszek a szabályokra. Hogy nem olvasom el a használati utasítást. Hogy önző vagyok, és magamnak való. Hogy lusta vagyok, és halogatok. Hogy borderline vagyok. Hogy nárcisztikus vagyok. Nekem ez a létezésem. Így vagyok jelen a világban, és egy biztos, ez meglepetésként nem érhet senkit. Aki közel jön, tényleg erre vállalkozik. És sok mindennel kapcsolatban eltűröm, de inkább elengedem a kritikát, a bántást. De amikor azt szólják meg, ahogy én létezem ebben a világban, azt nem. Mert ez lehet, hogy gáz, és lehet, hogy nem tetszik, de ez az enyém.
És most megkövetem magam minden olyan pillanatért, amikor én valakit a jelenlétében bántottam és a létezését kritizáltam. Mert ennek soha semmilyen körülmények között nincs helye. Az írott szónak súlya van, így ha valaha elfelejteném ezt, újra kell olvasnom e sorokat. Elgondolkodom. Tanulok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése